A cigája vagy berke juh

 

A cigája régi önálló juhfajta, annak az ősi kis-ázsiai fajtakörnek a töredéke, amelyből több kultúrfajta is kinemesült. Közvetve a keleti vadjuhtól vagy

arkaltól származik. Eljutott a Balkán-félszigetre s Havasalföldön, Moldván, Erdélyen át felhúzódott a Kárpátok északi hegyláncáig, majd bekerült a magyar Alföldre. Egy másik úton a Fekete-tenger keleti partvidékén (Nyugat-Kaukázus) haladva a Krímben és a Fekete-tengertől északra, Dél-Ukrajnában elérte a Balkánról felhúzódott cigáják tenyészterületét.

A cigája hazánk területére az 1700-as évek során került. A hazai posztógyárak igénye és Brassó virágzó gyapjúkereskedelme arra ösztönözte a Brassó, Szeben, Háromszék, Fogaras, Krassó-Szörény és Torontál vármegyei gazdákat, hogy durvagyapjas curkán-állományaikat lecseréljék a finomabb gyapjút termelő cigájára. E kifejezetten hármas hasznosítású, a hegyi juhok közé tartozó fajta nagyon jól alkalmazkodott Magyarország keleti felének földrajzi és éghajlati adottságaihoz.

Az elmúlt kétszáz év során a cigája folyamatosan része volt juhállományunknak, de vezető fajtává sohasem vált, hiszen a merinót, valamint a rackát (és változatait) kellett volna kiszorítania. Magyar területeken többnyire a román kölcsönszónak tartott cigája (cigárka, zigárjuh, cik) néven említik, bár Háromszékben berke, Bánátban zombori juh, Gömörben oláh juh.

A magyar kormány már a XIX. században felkarolta a cigája tenyésztését köztenyésztésre alkalmas apaállatok nevelése végett, ugyanakkor számos földmívesiskola (pl. Algyógy, Szent Imre, Rimaszombat) is kapott tenyészetet, nem beszélve az uradalmak juhászatáról.

A két világháború között a paraszti gazdaságokban is terjedni kezdett mint fejősjuh.

A fajtát a millenniumi budapesti állatkiállítástól (1896) kezdődően, egészen napjainkig, rendszeresen - ám sokszor afféle díszletként csupán - mutatták be a nagyközönségnek. E kis létszám is csak lelkes tanárok, intézők, gazdák tevékenységének köszönhetően maradhatott fenn napjainkra is, és ezáltal válhatott az országos génmegőrzési program részévé.

Manapság hazánkban alapvetően kétféle cigájaváltozatról beszélhetünk, az egyik az őshonos (ún. génrezerv), míg a másik inkább a tejtermelésre szelektált. A fekete fejű őshonos cigájákat többnyire homogén külleműnek tekintik, habár egyes állományai között szembetűnő a különbség. Az őshonos cigájától kiemelkedő tejtermelésével tér el a tejelő cigája, amit a Magyar Juhtenyésző Szövetség mára már önálló fajtaként ismer el.

Hajdanán az erdélyi cigája (mint ősi típus) arányaiban dongásabb, viszonylag rövid lábú, hosszabb testű hegyi juh volt. A magyar Alföldön magasságában és hosszúságában nőtt, törzsének közepén teltebbé vált, fara szélesedett és oldalról nézve zömökebb lett. Alkatuk alapján a jelenlegi magyarországi őshonos cigája két változatra - „hegyire"és „alföldire"- különíthető el. A hegyi alacsonyabb, de „zártabb" benyomást keltő jószág. Az alföldi ezzel szemben „szellősebb", méretesebb, csomósabb.

Az őshonos cigája jellegzetesen hármas - tejet, gyapjút és húst adó - hasznosítású fajta. A hosszú farkú juhok csoportjába tartozik. Roppant edzett, ellenálló. Szentkirályi Ákos tapasztalatai alapján a kolozsvári gazdasági tanintézet nyája „egész nap künt legelt a csikorgó hidegben, és éjjel is szabadon hált, csupán a szél járása ellen védve egy tengeriszárból készült szárnyékkal." Az őshonos cigájának több színváltozata létezik. Erdélyben a kovásznai változat, barnás-vörhenyes (néha kifejezetten sárgás) pofájú és lábú; a változat neve románul rubiné (rozsdás). A hazai őshonos változat feje és a lába fekete, kávésbarna színű. A bárányok színe világosabb-sötétebb homokszürke (barkás), de idővel kifehéredik.

A kifejlett anyák súlya 50-55 kg, marmagassága 65-70, törzshossza 75 cm. A kosok nagyobbak és nehezebbek.

A kosok egy része sötét színű haránt redős, másfél körívet leíró, csigaszerűen csavarodó szarvakat visel, de szarvatlan (suta, buga) kosok is akadnak. Az anyajuhok szarvatlanok, s csak kisebb részük hord satnya, lapított, sarló idomú szarvakat („kecskeszarv").

A gyapjú színe fehér. A szürkés árnyalatot (tűzdeltség) fekete szálak okozzák.

A gyapjúból kevésbé finom szöveteket, kötött árukat és durvább posztókat (katonaposztó, „brassói bolyhos szövet") készítenek.

A bárány gyapjúját a kalapgyárosok szívesen vásárolták. Több nemezgyáros dicsérte a cigájagyapjút, a házilag fonók, szövők és ványolók szintén.

A cigájagyapjúból készül a székelyek kurdja (rövid kabátja), köntöse és harisnyanadrágja. Egyesek szerint a cigája mégiscsak elsősorban tejhasznú juh.

A szoptatást követően még négy hónapig fejik az anyákat, naponta kétszer. A kifejt tej mennyisége 40-60 liter. A tejhasznosítás az első világháborút követően még inkább előtérbe került. Az újszülött bárányok nagyok, eleinte igen jól fejlődnek. A cigája hízékonysága felülmúlja más parlagi juhokét. A fajtában az ürüztetés (herélt bárányok külterjes hizlalása) terjedt el régebben. A hizlalt bárányok öthónapos korukra 30 kg-ot értek el.

A hús finom, porhanyó, nincs faggyú szaga. Az előkelő törökök konyhájában különösen a fekete fejű és szürke gyapjas cigája húsát becsülték sokra. A balkáni államokban a cigáját tartották a legjobb húsú juhnak.

A cigája csak augusztustól novemberig üzekedik. Nem szapora fajta, viszonylag ritka az ikerbárány.

Az 1880-as évektől kezdve gyapja révén a merinó került túlsúlyba (a rackával szemben is). Ezzel magyarázható, hogy a cigája tenyészterülete és létszáma fokozatosan csökkent. Ehhez járult hozzá még Trianon, hiszen a cigája a dús füvű Kárpátok és a buja legelőjű Al-Duna vidékének volt a tejelő juha, míg a merinó számára a száraz magyar alföldi viszonyok bizonyultak kedvezőbbnek.

A cigája nem primitív, hanem nagyon korán kitenyésztett fajta. A XVIII-XIX. században, fénykorában mindhárom hasznosításban jeleskedett a többi juhfajtával szemben. A színbeli egyöntetűség mellett nagy alkati és termelésbeli változatosságot mutatott fel. Miután a XIX. század végétől kezdődően nem végeztek tudatos és következetes tenyésztést, a fajta fölött „eljárt az idő".

Miután a gyapjú minőségében és mennyiségében a cigája elmaradt a merinó mögött, a tejtermelés fejlesztése sokakban felvetődött, de csak részben valósult meg.

1953-ban már csak Karcagon volt egy 200 anyajuhot számoló törzsnyáj.

Az évezredfordulón azonban az ellenőrzött őshonos cigája állományunk hozzávetőleg ezer anya és ötven kos. Ezek az állatok a Kiskunsági és a Körös Maros Nemzeti Parkok, valamint néhány gazdasági társaság és magántenyésztő állományát alkotják, természetes környezetükkel szorosan együtt élve. Emellett háromezerre tehető a szórványban tartott hazai cigája létszám.

Mikóháza határában a Polyán Egyesület 100 anyajuhval és 3 törzskossal a felhagyott hegyi legelőterületeket hasznosítja. Az egyesület tervei közt szerepel a cigája juhok tej- és gyapjú feldolgozása.

 

 {fcomment}