A magyar lúd

A lúdtartás hazánkban általánosnak volt tekinthető és parlagi állományai mindenütt előfordultak. Már a XI. és XII. században a libák után egyházi tizedet kellett teljesíteni. A parlagi lúdféleségek állományaiból alakult ki idők folyamán a magyar parlagi lúd (az úgynevezett „magyarlúd"), amelynek több színváltozata (elsősorban fehér, szürke és tarka) és tájfajtája is ismertté vált (lévai, makói, kisalföldi, balatoni, szegedi stb.).

 

Az 1800-as évek első felében feltűnt egy fodros tollú lúdféleség, amelyről pontosan nem tudjuk, hogy a hazai parlagi állományok valamelyikéből mutációként jött létre, vagy kelet, illetve dél-kelet felől jutott el hozzánk. Utóbbi feltevést látszik igazolni annak ténye, hogy a fodros ludat népies közhasználatban török, asztraháni, szevasztopoli lúd néven is ismerték.

A lúd a háziasítás során nem sokat változott. Teste nagyobb lett, felül és alul széles és lapított, nyaka hosszabb, farka pedig rövidebb. Színe főleg fehér, de gyakoriak a szürke és a tarka tollúak is.

A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordult elő.

A hazánkba került külföldi fajtákkal történt kereszteződés útján jött létre.

Fehér változata volt a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vörös színű. Középnagy testű, tojója 5-6, gúnárja 6-8 kg súlyú. Törzse hosszúkás és közepesen mély. Melle telt és gömbölyű, háta hosszú, széles és egyenes, csak enyhén és egyenletesen lejt hátrafelé. A gúnár nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A tojó nyaka rövidebb, vékonyabb és kevésbé ívelt. Lábai erőteljesek.

A magyar lúd igénytelen, gyorsan növekvő jól tollasodó, edzett és fáradhatatlanul legelő fajta. A legelővel szemben igénytelen, a takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kitűnő minőségű és puha, nagy máját a külföldi piacok is nagyra értékelték. Tollhaszna tetemes volt, évente három-négyszer is téphették. Az eredeti magyar lúd éves tojástermelése 15 körüli.